Eddig
tartott a helyettesítő állásom a kórházban. Na nem rúgtak ki, hanem az
egyik osztályon, ahol rendszeresen dolgoztam, állandó szerződést
ajánlottak. Nem tudom, hogy örüljek vagy sem, már kezdtem megszokni,
hogy akkor dolgozok, amikor én akarok, magamnak osztom be az időmet, ha
nincs kedvem, nem megyek, de munka mégis volt bőven, nem kellett attól
félnem, hogy nem lesz fizetésem. Van olyan kolléganőm, aki már húsz éve
így dolgozik és még soha nem volt munka nélkül, ha nem akarta. De a
hülye magyar mentalitásom azt mondja, hogy kell az állandó meló, mert úristenmileszhanemlesz... Nehéz
elhagyni. Viszont a másik nézőpont: állami nyugdíj, fizetett szabadság,
fizetett táppénz (ez itt nem jár automatikusan, ha igen, akkor csak
csúnyán kicsi összeg). Szóval van előnye, na. Aláírtam a szerződést. Az
osztályt szeretem, a lányokat szeretem, általános sebészet. Majd
meglátjuk, hogy megbánom-e. Szerintem nem.
Közben
a másik oldaláról is megnéztem magamnak a kórházat, voltam a
gasztro-enterológián az epekövemmel. Tök jó, már el is felejtettem az
epehólyag-gyulladásom, szeptember-októberben volt, de az időpontom
mostanra szólt. :/ Otthon azt mondják, hogy oké, most rendben van, ha
nagyon szar, gyere vissza. Itt azt mondta a doki, hogy az itteni
eljárásrend szerint, ha a kő beigazolódott, akkor műtét, nem várják meg,
amíg komplikációkat okoz, úgyhogy azonnal várólistára is vettek. Uh.
Nem számítottam rá. Igaz, hogy csak laparoszkópiát terveznek, nem
akarják felvágni a hasam, de azt mondta, hogy minimum négy hétig nem
dolgozhatok. Még jó, hogy a kórházban van fizetett táppénz... Hát nem
igazán díjazom az ötletet, még otthon se rajongtam egy műtétért, itt meg
aztán egyenesen utálom a gondolatot, ismerve az egészségügy működését.
Na mindegy, majd ezt is meglátjuk.
Most ilyen várakozó állásponton vagyok mindenféle kórházas témában. :))
Ja és megszaporodott a tavasz a kandalló lábazaton.
