De
leginkább nem. :D Az erős szél és eső stimmelt, a többi nem. :)
Elkísértem Londonba a barátnőmet egy előadásra és úgy döntöttem, hogy
soha nem akarok odamenni többet. Na jó, talán megnézni a
nevezetességeket, de akkor sem laknék ott, ha fizetnének érte és ezt
teljesen komolyan mondom.
Győr sem egy falu, mégis csak megyeszékhely lenne, vagy mifene, de meg sem közelíti a pesti tömeget. Na azt szorozzuk meg öttel és akkor megkapjuk a londonit. Amióta itt lakunk Torquay-ban, azóta meg teljesen elszoktam mindenféle nyüzsgéstől, rohanástól, kapkodástól, ez itt egy teljesen megnyugtató, laza, kisvárosi élet. De ami a legbrutálisabb, a barátnőm is ezt gondolja, aki pesti lány és mindig azt hajtogatta, hogy nem tudná otthagyni a nagyvárosi zsivajt. Ideköltöztek, és pár hónap elég volt hozzá, hogy másnapra, amikor a Victoria pályaudvaron ültünk és vártuk a járatunkat, azt mondogassa, hogy haza akar menni a nyugodt kisvárosába, elege volt belőle, hogy átgázolnak rajta az emberek, éppen csak fel nem lökik az utcán, mindenki rohan, a metró mozgólépcsőjén futnak lefelé félretolva az embert, hogy elérjék az éppen beálló szerelvényt, ami éppen csak kigördült, mire mi leértünk és még nem is tudtunk végigsétálni a peronon, már ott volt a következő. Szóval nem igazán értem, hogy mire fel volt a tülekedés, mikor kb fél percenként jár...
Győr sem egy falu, mégis csak megyeszékhely lenne, vagy mifene, de meg sem közelíti a pesti tömeget. Na azt szorozzuk meg öttel és akkor megkapjuk a londonit. Amióta itt lakunk Torquay-ban, azóta meg teljesen elszoktam mindenféle nyüzsgéstől, rohanástól, kapkodástól, ez itt egy teljesen megnyugtató, laza, kisvárosi élet. De ami a legbrutálisabb, a barátnőm is ezt gondolja, aki pesti lány és mindig azt hajtogatta, hogy nem tudná otthagyni a nagyvárosi zsivajt. Ideköltöztek, és pár hónap elég volt hozzá, hogy másnapra, amikor a Victoria pályaudvaron ültünk és vártuk a járatunkat, azt mondogassa, hogy haza akar menni a nyugodt kisvárosába, elege volt belőle, hogy átgázolnak rajta az emberek, éppen csak fel nem lökik az utcán, mindenki rohan, a metró mozgólépcsőjén futnak lefelé félretolva az embert, hogy elérjék az éppen beálló szerelvényt, ami éppen csak kigördült, mire mi leértünk és még nem is tudtunk végigsétálni a peronon, már ott volt a következő. Szóval nem igazán értem, hogy mire fel volt a tülekedés, mikor kb fél percenként jár...
A
kultúrális sokszínűség, ami ott van, teljesen ledöbbentő. Sokszor
hallottam már, hogy Londonban alig van fehér ember, tudtam, de mindig
amolyan költői túlzásnak gondoltam, mint a nyolc kilométeres sort a
pénztárnál. Személyesen megtapasztalni hihetetlen volt. Nem tudom, hogy
megfelelően takarja-e az igazságot, ha azt mondom, hogy minden
szembejövő tíz emberből nyolc színesbőrű és az a maradék kettő is csak
ötven százalék eséllyel angol, egyikük nagy valószínűséggel valami más
európai nép tagja. Minden második ember fekete bőrű, minden harmadik
férfi kaftánban vagy hosszú, földig érő köntösben van, lábán
tornacipővel, minden második nő feje kendővel takarva, de minimum három
percenként egyszer szembe jön valaki tetőtől talpig csadorban is... Ha
valakin turbán van, vagy éppen húzott, mandulavágású szemekkel
rendelkezik, az már nem is számít különlegességnek. Fura érzés volt.
Kisebbségben éreztem magam, furcsán elnyomottnak, olyan volt, mintha egy
másik földrészen járnék, nem Európa közepén. Simán átnéznek az emberen
mindenhol, valahogy totális kívülállónak éreztem magam. Órákat ültünk a
pályaudvaron, várva a járatunkat, miközben egy saroknyira tőlünk ott
volt a Buckingham Palota, a Westminster apátság, egy rakat látnivaló.
Elindultunk mi, hogy megnézzük. Aztán fél utcahossz után, amikor már
harmadszor botlottam el, mert átmentek rajtam az emberek, és nem tudtunk
átnavigálni a tömegen, pedig aztán én nem vagyok egy apró teremtés,
visszafordultunk és inkább ültünk a váróban...
És
akkor ezzel szemben itt a mi vidéki, unalmas, Győr méretű kisvárosunk,
ahol előre köszön a buszsofőr és megkérdezi, hogy vagyok, még akkor is,
ha életében először lát, azon a buszon meg, amivel hazafelé jövünk, a
sofőr már meg sem kérdezi, hogy hová szeretném a jegyet, hanem köszönés
helyett mosolyogva a jegyárat kéri az utcánkig. Az egyik üzletben,
amikor a hátunk mögött rakodtak és véletlenül eltörött egy borosüveg és
Laci kabátjára fröccsent pár csepp vörösbor, felírták a telefonszámunkat
és másnap maga a boltvezető hívott fel bennünket, hogy megkérdezze,
sikerült-e kiszedni a két parányi, alig látható pöttyöt, mert ha nem,
akkor vigyük be a kabátot és kitisztíttatják. A patikus zárás után
beugrik a kocsijába, hogy elhozza a szomszéd bácsinak a rendszeresen
szedett gyógyszereit, mert éppen el van törve a lába és "ez csak
természetes, hiszen évek óta hozzánk jár, már csodálkoztam is, hogy nem
láttam ebben a hónapban". És mint mondtam, ez nem falu, hanem egy Győr
méretű - sőt megkockáztatom, valamivel még nagyobb is - város. Csak
éppen teljesen más világ.
Félreértés
ne essék, ez a bejegyzés nem arról szól, hogy fúúúúúj London, és mi
milyen szuper helyen élünk, éljen-éljen. Szimplán csak arról, hogy
milyen fura érzés személyesen megtapasztalni azt, amit az ember már
annyiszor látott filmen. A kisvárosi főhős bekeveredik a nagyvárosba,
ahol minden idegen, semmi nem úgy működik, ahogy megszokta, nem kedvesek
az emberek, csak kapkodja a fejét és végül menekül vissza a saját kis
megszokott, unalmas porfészkébe, ahol a postás elfogadja a csésze teát,
ha éppen teaidőben van ott nálad és van ideje megsimogatni a kutya
fejét, ami nem akarja leharapni a kézfejét, hanem úgy üdvözli, mint egy
régi ismerőst. És pár hónap elég, hogy az ember hozzászokjon ehhez a
nyugalomhoz, és ugyanez a pár hónap elég, hogy elszokjon a másiktól és
furcsának érezze.
Pont azért, mert nem mászkáltunk el semerre, nem sok kép van, amit csináltunk, talán csak egy maréknyi.
A
Victoria Station, a világ egyik legforgalmasabb pályaudvara. A kijelző
minden egyes sora, sok-sok oszlopon keresztül, egy-egy beérkező járatot
jelöl. Sokszor szinte percenként, van úgy, hogy ugyanabban az időpontban
négy vagy öt járat is befut.
És a hozzá tartozó metró megálló:
A Piccadilly Circus két oldala:
A Trocadero, egy hatalmas üzletközpont mindennel, ami csak az embernek eszébe juthat.
Jamie Oliver's Diner. Teljesen véletlenül bukkantunk rá az éttermére, éppen mást kerestünk:
És
természetesen cupcake minden mennyiségben. Kicsik, nagyok, egész
tortányi méretűek. Finomak, tényleg, de meg sem közelítenek egy isteni
zserbót vagy hókockát...
És
a Union Chapel, ahol az előadás volt. Működő templom, a
hajléktalanokkal foglalkoznak, meleg ételt osztanak, meg hasonlók.
Úgyhogy nagyon jól mutattunk a templomlépcsőn ülve délután háromtól
hétig, mire végre kinyitották a kapukat. :)) De belül csodálatos. És az
előadás is isteni volt, érdemes volt végigülni az öt órás utat érte.