Még
januárban beadtam a jelentkezésemet egy álláshirdetésre a kórházba. Azt
hittem, hogy nem lett belőle semmi, mert hetekig nem hallottam felőlük,
de mindig elfelejtem, hogy az angol bürokrácia iszonyúan lassú. Március
4-ére hívtak be állásinterjúra, amikor már másik hirdetéseket
nézegettem.
Tesztet kellett kitölteni, ami miatt úgy éreztem magam,
mintha az általános iskola 2. osztályában lennék. Nem vicc. Mr. White
napi négy pohár folyadékot ivott meg, a pohár 150 ml. Mennyi volt az
összes bevitt folyadék? Ha az első napon 7 és 1/4 órát dolgoztam, a
másodikon 9 és 1/2 órát, a harmadikon pedig 6 és 1/4 órát, akkor mennyit
kell beírnom a jelenléti ívre? Most komolyan? Ráadásul feleletválasztós
teszt volt, tehát még nem is kellett nagyon túráztatnom az agyam, csak a
négy megadott válaszból ki kellett választanom a jót. Utána két nagyon
kedves nő elbeszélgetett velem és feltett pár kicsit jobban szakmába
vágó kérdést, de azok is olyanok voltak, hogy ha valaki csak pár hónapot
is dolgozott az egészségügyben, az meg tudja válaszolni őket
gondolkodás nélkül. Mit csinálok a betegekről készített jegyzeteimmel a
műszak végén? Hazavihetem őket? Persze, hogy nem. Bizalmas adat,
adatbiztonság, stb. Mi a fontossági sorrend, ha szól a vészhívó az egyik
szobából, valaki más pedig teát akar tőlem. Szerintem ehhez se kell
diploma, hogy valaki kitalálja... Szóval kedélyesen elcsevegtünk vagy
tíz percig, aztán közölték, hogy van-e valami kérdésem, mert fel vagyok
véve. Úgy meglepődtem, hogy semmi nem jutott hirtelen az eszembe. Nem
számítottam rá, azt hittem, hogy majd megint ülnek rajta egy pár hétig,
aztán majd értesítenek, ők meg a banki adataimat akarták azonnal, ahová a
fizetésemet küldhetik, meg kitöltettek velem egy rakat papírt a
felvételihez. Szóval se köpni, se nyelni nem tudtam. De mindegy, most
már túl vagyok rajta. Pár hétig még nyugtom lesz, mert csak április
közepén kezdődnek el a kötelező képzések, amiket végig kell járni
először, hogy dolgozhassak, és majd csak utána beszélhetünk a
beosztásomról. Addig maradok a régi helyemen, de már alig várom, hogy
leléphessek. Az elmúlt másfél évben nagyon sokat változott a hely és
sajnos nem előnyére...