Ezt
mondta Könyves Kálmán (valójában nem, mert ő a strigákról beszélt, amik
vámpírszerű lények, de igazából mindegy), de mi van a szellemekkel? A
mindenféle spirituális lényekkel és jelenségekkel. Nem igazán hiszek
bennük, pedig ez Anglia, ahol minden magára valamit is adó családnak van
legalább egy szelleme, de minimum minden falura jut egy szellemjárta
régi ház. Most azonban olyan valami
történt velem, amit józan ésszel nem tudok megmagyarázni és azt hiszem,
hogy ilyenkor kezdenek a dolgok izgalmasra fordulni. Ha nem én vagyok
ott, hogy a saját szememmel lássam, hanem úgy mesélik, akkor biztos,
hogy nem hiszem el...
Az
otthonban, ahol dolgozom, jelenleg három haldoklónk is van, úgyhogy az
utolsó éjszakás műszakomat a szabim előtt amolyan ingajáratban töltöttem
a három szoba között. Egy hétig leszek itthon, szerintem egyikük sem
lesz már ott, amikor visszamegyek, mindhárman nagyon rossz
állapotban vannak már, de talán Betty áll a legközelebb a nagy úthoz. Ő
az egyik legrégebbi betegünk, egy éve került hozzánk, hogy talpra
állítsuk egy kórházi ellátás után, de annyira leromlott az állapota,
hogy nem tudtuk hazaengedni. A hozzátartozói pedig hoztak be neki pár
személyes holmit, hogy jobban érezze magát.
Bementem
a szobájába éjjel, de mivel az arca a fal felé volt fordulva, ezért
kénytelen voltam teljesen odamenni az ágy mellé és kicsit föléhajolva
figyelni egy darabig, hogy lélegzik-e még. Nem sokkal előtte ivott pár
kortyot, és mivel úgy tűnt, alszik, gondoltam hagyom, hadd pihenjen. És
akkor egyszer csak nem vett levegőt többet... Álltam egy ideig,
figyeltem, mert előfordul, hogy ennyire a vége felé már akadozva mennek a
dolgok, de teltek a másodpercek és nem történt semmi. Közben lassan
eljutott az agyamig, hogy elkezdődött valami kerregés, amit egyszerűen
nem tudtam hová tenni. Körülnéztem a szobában, hogy mi lehet a zaj és
honnét jöhet, de nem láttam semmit (a legjobb az egészben, hogy ez két
napja volt, de még most is tiszta libabőr vagyok, ahogy elkezdtem
leírni, az összes szőrszál égnek áll a karomon), amíg meg nem láttam a
faliórát, az is egyike volt az ő dolgainak. Betty nagyon szereti, nem
igazán tudta elmondani már, hogy miért, de nagyon kellett vigyáznunk
arra az órára. Amikor a szobáját festették és le kellett vennünk, addig
cirkuszolt, szabályosan hisztizett, mint egy kisgyerek, amíg vissza nem
akasztottuk a még nedves falra, mert csak akkor volt hajlandó
megnyugodni. Lehet, hogy valami családi örökség, ajándék, soha nem
fogjuk megtudni. És az az óra a falon, abban a pillanatban, ahogy Betty
nem vett levegőt többet, teljesen meghülyült. A két mutatója körbe-körbe
rohant a számlapon, azt a kerregést hallottam meg. Ott álltam az órával
szemben és legalább harminc másodpercig tátott szájjal bámultam, hogy
ennek meg mi a fene baja van, amikor Betty egyszer csak nagyot nyögött
és újra elkezdett lélegezni. Ebben nem is volna semmi fura, előfordul.
De az óra abban a pillanatban, hogy Betty újra lélegzett, megállt. A
mutatók visszaigazodtak a normális időre és ha nem álltam volna ott és
nem nézem végig, hogy mi zajlott le abban a kb 45 másodpercben, akkor
nem is látszott volna, hogy bármi különleges dolog történt....
Márpedig valami történt, csak nem tudom, mi...