Haladni kell a korral! Sokan mondták már, sok helyen, és tulajdonképpen igazuk van. Tényleg haladni kell, ezért a blog. Gyerekkorom óta vezetek naplót papíron, füzetekbe, azokba az érzéseimet és legbelső gondolataimat írom, csupa olyan dolgot, ami nem publikus. Hogy akkor mégis miért teszem most nyilvánossá? Azért, mert olyan lépés előtt állok, ami valószínűleg az egész életemet megváltoztatja majd. Hogy pozitív vagy negatív irányba... Az majd még elválik.

Angliába készülünk. Rengeteg blogot olvastam végig és követek most is napi szinten, olyanokét, akik már ott vannak, ott élnek. Gyűjtöm a tapasztalataikat, próbálok erőt meríteni abból, amit leírnak, igyekszem megtudni előre, hogy mi vár majd ott ránk. És mivel olyan sokat adnak nekem azok az írások, úgy gondoltam, hogy én is leírom, hátha egyszer ez is segítségül szolgálhat majd valakinek.
Olyan régóta készülünk külföldre - persze csak elméletben - hogy már nem is emlékszem, hogyan kezdődött. Az tuti, hogy a fiú, akivel megismerkedtem, 20 évvel ezelőtt azt mondta, hogy azért nem akar belevágni ebbe a kapcsolatba, mármint a miénkbe, mert hogy ő kölföldre készül dolgozni, és hát ugye a távkapcsolatok és működési nehézségeik... :) Májusban lesz a 18. házassági évfordulónk és van egy 14 éves nagyfiunk. :) Hát igen...
Hogy akkor miért dönt úgy mégis egy középkorú házaspár, hogy nekiindul a világnak, hamár egyszer fiatalon nem tette meg? Hát a pénz. Jött egy gazdasági válság, lecsökkentett fizetések, elszállt svájci frankos hitelek, autó visszaadva, még jobban csökkentett fizetések a munkahely csődje miatt, kezesség miatt végrehajtói letiltás, pár év alatt teljes anyagi csőd. Ha elindulsz a lejtőn, nagyon nehéz megállni, ez egy végtelenített kör, amiből nem lehet kiszállni. Nagy vonalakban ennyi az elmúlt három év története.
Mondhatnék most olyan bölcsességeket, mint az "aki mer, az nyer", vagy a "bátraké a szerencse", de nem igazán lenne helyes. A munkahelyemen sokan mondták, hogy milyen bátrak vagyunk, hogy ezt meg merjük lépni. Nem nem vagyunk bátrak. Egy kicsit sem. Elkeseredettek vagyunk, de azok nagyon. Amikor már egy éve azért harcolsz minden hónapban, hogy csak még most valahogyan kiszorítsd azt a nyolcezret a villanyszámlára, nehogy kikapcsolják, amikor egy szétszakadt kondicipő lecserélése, ami nem kerül többe a kínaiban, mint háromezer, totálisan felborítja a háztartás rendjét, mert akkor azon a héten nem jut rendesen ennivalóra, amikor a gyerek azzal jön haza az iskolából, hogy be kell fizetni az osztálykirándulást, és te sírógörcsöt kapsz, mert 12-e van és neked már csak ötezer forint van a pénztárcádban és hol van még a következő fizetés, amikor - ha sikerült odáig elvergődni - kezdődik az egész előről... Szóval belefárad az ember.
Egy éve tervezzük ezt az egész nagy kalandot és lassan kezd összeállni a kép. Rengeteg mindennek utána jártam, intéztem, kérdeztem. Én beszélek angolul, bár tisztában vagyok vele, hogy amit itthon tanul az ember, az közel sincs ahhoz, amit kint beszélnek, de azért alapnak jó. Lehet rá építeni. :) A gyerekemet se féltem,évek óta tanulja, úgyhogy nem ismeretlen neki, és a gyerekekre egyébként is ragad, mint a piszok. Szóval nem lesz gond vele sem. A férjem viszont... Huh. Nem tanulta, soha nem is érdekelte, egyetlen szót sem tud. Úgyhogy most angolórák vannak itthon. Én is tanítom, a fiunk is, és a neten is mindig keresek online feladatokat, amiket meg lehet csinálni, hogy legalább az alapok meglegyenek, mire kimegyünk.
De addig még van egy kis idő. És rengeteg tennivaló...