Fúj. Ennyi a hozzáfűznivalóm az évből eddig eltelt szakaszhoz. Nagyon szarul indult, remélem, hogy akárki is szórakozik velünk odafentről, az megunja és más elfoglaltság után néz, mert nekem már kezd elegem lenni belőle.
Indult azzal, hogy a férjemnek egy sima, általános, téli felsőlégúti szüttyögőkór ráment a fülére, december 30-án fülfájásra ébredt. Gyönyörűen megsüketült arra a fülére, csak a másikkal hallott, lázas volt, fájt neki, mint az állat. Természetesen csak ügyelet volt, akik a szokásos "vírus, pihenjen és vegyen be paracetamolt" szöveggel leráztak bennünket. Végigszenvedte az ünnepeket, január 3-án volt először háziorvos, ahol asztalcsapkodás után sikerült végre elérni, hogy kapjon legalább antibiotikumos fülcseppet, ha már egyszer szájon át szedhetőt nem hajlandóak. (Értem én, hogy nem kell nyakra-főre antibiotikum, felesleges is, én se értek vele egyet, de hogy itt úgy kezelik, mintha maga volna a sátán és még a nevét sem ejtjük ki, az már nevetséges.) Pár nap alatt rendbe is jött a füle. Hurrá, megspórolhattunk volna egy hét lázat és szenvedést, ha már az elején megkapja. Pont mint az én epehólyag gyulladásom tavaly, ami másfél hónapig tartott, mire átverekedtem magam a háziorvos/ultrahang/sebész kombón, hogy végre papírt kapjak arról, amit egyébként mindenki tudott, hogy igen, ez egy epehólyag gyulladás. Másfél hónapig szenvedtem vele, a falat kapartam a fájdalomtól, hogy végre kapjak egy doboz antibiotikumot és öt nap alatt elmúljon...
Pár nappal később összetörték a kocsinkat. Fiam egyik tanára volt olyan kedves és beletolatott kb. padlógázzal az iskola parkolójában. A tárgyalások még folynak a biztosítóval, de azt már most tudjuk, hogy javítani nem hajlandóak, leírták totálkárosnak, úgyhogy új kocsit kell vennünk. Újabb hurrá.
Rászántam magam, hogy hazamenjek fogorvoshoz, mert elegem van a fogaimból, meg az itteni fogorvosokból. Még mindig azt a fogamat szerettem volna rendbe tetetni, amit nem tudtak gyökérkezelni itt a kampós gyökere miatt és kihúzni sem voltak hajlandóak, mert hogy megnyílhat az arcüregem. Lebeszéltem egy otthoni fogorvossal emailben, kivettem a szabimat és elindultam haza. A busz innét Bristolba csak húsz perccel indult később. A repülő két órával, a vonat a Keletiből haza másféllel... A doktornő kilenc nappal a hazaérkezésem előtt síbalesetben szilánkosra törte a lábát, amit műteni kellett, még járógipsze sincs, úgyhogy gyakorlatilag rajtam kívül az összes betegét lemondta. Egy gurulós széken ülve gurigázott fel-alá a rendelőben, a lába egy másik gurulós széken felpolcolva, akár még vicces is lehetett volna. A rossz fogamat gyökérkezelni nem lehetett, ki kellett húzni, vitte magával az előtte lévőt is, annyira össze voltak nőve a gyökerek. Természetesen mire kirángatták őket, az arcüregem megnyílt, még jó, hogy számítottunk rá. Stoppolás, varrás, minden oké. Ez volt csütörtökön, kedden nyugodtan mehetek haza, ahogy terveztük, megvolt a repjegyem is. Miért is ne, mert olyan jól indul az év, szombat estére kicsúszott az egyik gyökér helyéről a véralvadék, aminek tömítenie kellene a nyílást, amíg becsontosodik, újra jött rajta a levegő. Gyors intézkedés, hétfőn délelőtt 11-re menjek az egyik kollégájához, mondta a doktornő, mert ő már tényleg nem tudja elvállalni. Ja, háromkor ment a vonatom Pestre... Hétfőn 11-re megyek a rendelőbe, várok... várok... várok... Jön az asszisztensnő: a doktor úr telefonált, úton van, de forgalmi dugóba került, siet, amennyire lehet. Komolyan mondom, ha más mesélné, nem hinném el, annyira abszurd az egész. Mindegy, újra megvarrták, a kedves dokibácsi úgy összezárta, hogy nehogy baj legyen a repülőn, hogy alig tudom a számat kinyitni. "Kellemes" meglepetésként ért a húszezer forintos számla. Nem gondoltam, hogy azért, hogy kijavítsák, amit egyszer már kifizettem - és nem is keveset fizettem - újra a zsebembe kell nyúlnom, úgyhogy nem volt nálam annyi forint, de szerencsére anyu kisegített és aztán neki visszaadtam.
Teljesen bedrogozva - értsd tele fájdalomcsillapítóval - két óra múlva a vonaton ültem, hogy aznap este a barátnőmnél aludjak, mert reggel nyolcra a reptéren kellett lennem és nem értem volna oda. Persze a férjemnek vett egész rúd túrista szalámi, amit nagyon szeret, ott maradt a barátnőmnél a hűtőben...
Ja, hazavittem magammal a balszerencsét, ha még az eddigiekből nem tűnt volna ki. Az egy hét alatt, amíg otthon voltam, anyu felmondott, mert elege lett (oké, nyugdíj mellett dolgozott már csak és szeptember óta készült, de akkor is), a húgomék mosogépe bedöglött, hatezerért mondta meg a szerelő, hogy dobják ki, nem lehet javítani, kiégett egy konnektor és tönkre ment a csap, folyt mindenhol.
Az ilyen apróságok, mint a mi január eleje óta javított és még mindig nem működő fűtésünk, az elhalálozott kenyérpirító, ami helyett vettünk másikat és kilóg belőle a kenyérszeletek fele, úgyhogy megy is vissza, a lepattogott teflonú tepsi, ami helyett a férjem akkorát vett, hogy nem fér be a sütőbe, már meg sem hatnak. Kíváncsi leszek, hogy mi jön még, és hogy visszajött-e velem ide ez az átok, vagy most az otthoniakra is ráragasztottam vajon?
Most úgy nézek ki, mint egy hörcsög, ami egy kisebb almát tart a pofazacskójában... A héten még szabin vagyok, de bementem a kórházba, szóltam a főnökömnek, hogy az utána hétre táppénz kell, mert nem hajolhatok, nem emelhetek, nem ehetek, nem csinálhatok semmit. Mit kell ilyenkor tenni, nem voltam még táppénzen. Semmi gond, menjek a háziorvoshoz, kérjek tőle papírt, amikor vissza tudok menni dolgozni. Még haza se értem, amikor jött az email a rendelőből, hogy "Megkérjük kedves betegeinket, hogy akinek nem feltétlenül fontos, az elkövetkező két hétben..." Szóval ne zavarjunk, ha nem muszáj, mert ott is mindenki beteg, az egyetlen megmaradt doki nem bírja a strapát egyedül. Még jó, hogy nekem muszáj beszélnem vele, úgyhogy én nem abba a kategóriába tartozok, de azért akárki is szórakozik velünk, bepróbálkozott most is.
De legalább nem kezdett el vérezni a friss műtéti heg a repülőn. Aki a kicsit nem becsüli...