Fúj.
Ennyi a hozzáfűznivalóm az évből eddig eltelt szakaszhoz. Nagyon szarul
indult, remélem, hogy akárki is szórakozik velünk odafentről, az
megunja és más elfoglaltság után néz, mert nekem már kezd elegem lenni
belőle.
Indult
azzal, hogy a férjemnek egy sima, általános, téli felsőlégúti
szüttyögőkór ráment a fülére, december 30-án fülfájásra ébredt.
Gyönyörűen megsüketült arra a fülére, csak a másikkal hallott, lázas
volt, fájt neki, mint az állat. Természetesen csak ügyelet volt, akik a
szokásos "vírus, pihenjen és vegyen be paracetamolt" szöveggel leráztak
bennünket. Végigszenvedte az ünnepeket, január 3-án volt először
háziorvos, ahol asztalcsapkodás után sikerült végre elérni, hogy kapjon
legalább antibiotikumos fülcseppet, ha már egyszer szájon át szedhetőt
nem hajlandóak. (Értem én, hogy nem kell nyakra-főre antibiotikum,
felesleges is, én se értek vele egyet, de hogy itt úgy kezelik, mintha
maga volna a sátán és még a nevét sem ejtjük ki, az már nevetséges.) Pár
nap alatt rendbe is jött a füle. Hurrá, megspórolhattunk volna egy hét
lázat és szenvedést, ha már az elején megkapja. Pont mint az én
epehólyag gyulladásom tavaly, ami másfél hónapig tartott, mire
átverekedtem magam a háziorvos/ultrahang/sebész kombón, hogy végre
papírt kapjak arról, amit egyébként mindenki tudott, hogy igen, ez egy
epehólyag gyulladás. Másfél hónapig szenvedtem vele, a falat kapartam a
fájdalomtól, hogy végre kapjak egy doboz antibiotikumot és öt nap alatt
elmúljon...
Pár
nappal később összetörték a kocsinkat. Fiam egyik tanára volt olyan
kedves és beletolatott kb. padlógázzal az iskola parkolójában. A
tárgyalások még folynak a biztosítóval, de azt már most tudjuk, hogy
javítani nem hajlandóak, leírták totálkárosnak, úgyhogy új kocsit kell
vennünk. Újabb hurrá.
Rászántam
magam, hogy hazamenjek fogorvoshoz, mert elegem van a fogaimból, meg az
itteni fogorvosokból. Még mindig azt a fogamat szerettem volna rendbe
tetetni, amit nem tudtak gyökérkezelni itt a kampós gyökere miatt és
kihúzni sem voltak hajlandóak, mert hogy megnyílhat az arcüregem.
Lebeszéltem egy otthoni fogorvossal emailben, kivettem a szabimat és
elindultam haza. A busz innét Bristolba csak húsz perccel indult később.
A repülő két órával, a vonat a Keletiből haza másféllel... A doktornő
kilenc nappal a hazaérkezésem előtt síbalesetben szilánkosra törte a
lábát, amit műteni kellett, még járógipsze sincs, úgyhogy gyakorlatilag
rajtam kívül az összes betegét lemondta. Egy gurulós széken ülve
gurigázott fel-alá a rendelőben, a lába egy másik gurulós széken
felpolcolva, akár még vicces is lehetett volna. A rossz fogamat
gyökérkezelni nem lehetett, ki kellett húzni, vitte magával az előtte
lévőt is, annyira össze voltak nőve a gyökerek. Természetesen mire
kirángatták őket, az arcüregem megnyílt, még jó, hogy számítottunk rá.
Stoppolás, varrás, minden oké. Ez volt csütörtökön, kedden nyugodtan
mehetek haza, ahogy terveztük, megvolt a repjegyem is. Miért is ne, mert
olyan jól indul az év, szombat estére kicsúszott az egyik gyökér
helyéről a véralvadék, aminek tömítenie kellene a nyílást, amíg
becsontosodik, újra jött rajta a levegő. Gyors intézkedés, hétfőn
délelőtt 11-re menjek az egyik kollégájához, mondta a doktornő, mert ő
már tényleg nem tudja elvállalni. Ja, háromkor ment a vonatom Pestre...
Hétfőn 11-re megyek a rendelőbe, várok... várok... várok... Jön az
asszisztensnő: a doktor úr telefonált, úton van, de forgalmi dugóba
került, siet, amennyire lehet. Komolyan mondom, ha más mesélné, nem
hinném el, annyira abszurd az egész. Mindegy, újra megvarrták, a kedves
dokibácsi úgy összezárta, hogy nehogy baj legyen a repülőn, hogy alig
tudom a számat kinyitni. "Kellemes" meglepetésként ért a húszezer
forintos számla. Nem gondoltam, hogy azért, hogy kijavítsák, amit
egyszer már kifizettem - és nem is keveset fizettem - újra a zsebembe
kell nyúlnom, úgyhogy nem volt nálam annyi forint, de szerencsére anyu
kisegített és aztán neki visszaadtam.
Teljesen
bedrogozva - értsd tele fájdalomcsillapítóval - két óra múlva a vonaton
ültem, hogy aznap este a barátnőmnél aludjak, mert reggel nyolcra a
reptéren kellett lennem és nem értem volna oda. Persze a férjemnek vett
egész rúd túrista szalámi, amit nagyon szeret, ott maradt a barátnőmnél a
hűtőben...
Ja,
hazavittem magammal a balszerencsét, ha még az eddigiekből nem tűnt
volna ki. Az egy hét alatt, amíg otthon voltam, anyu felmondott, mert
elege lett (oké, nyugdíj mellett dolgozott már csak és szeptember óta
készült, de akkor is), a húgomék mosogépe bedöglött, hatezerért mondta
meg a szerelő, hogy dobják ki, nem lehet javítani, kiégett egy konnektor
és tönkre ment a csap, folyt mindenhol.
Az
ilyen apróságok, mint a mi január eleje óta javított és még mindig nem
működő fűtésünk, az elhalálozott kenyérpirító, ami helyett vettünk
másikat és kilóg belőle a kenyérszeletek fele, úgyhogy megy is vissza, a
lepattogott teflonú tepsi, ami helyett a férjem akkorát vett, hogy nem
fér be a sütőbe, már meg sem hatnak. Kíváncsi leszek, hogy mi jön még,
és hogy visszajött-e velem ide ez az átok, vagy most az otthoniakra is
ráragasztottam vajon?
Most
úgy nézek ki, mint egy hörcsög, ami egy kisebb almát tart a
pofazacskójában... A héten még szabin vagyok, de bementem a kórházba,
szóltam a főnökömnek, hogy az utána hétre táppénz kell, mert nem
hajolhatok, nem emelhetek, nem ehetek, nem csinálhatok semmit. Mit kell
ilyenkor tenni, nem voltam még táppénzen. Semmi gond, menjek a
háziorvoshoz, kérjek tőle papírt, amikor vissza tudok menni dolgozni.
Még haza se értem, amikor jött az email a rendelőből, hogy "Megkérjük
kedves betegeinket, hogy akinek nem feltétlenül fontos, az elkövetkező
két hétben..." Szóval ne zavarjunk, ha nem muszáj, mert ott is mindenki
beteg, az egyetlen megmaradt doki nem bírja a strapát egyedül. Még jó,
hogy nekem muszáj beszélnem vele, úgyhogy én nem abba a kategóriába
tartozok, de azért akárki is szórakozik velünk, bepróbálkozott most is.
De legalább nem kezdett el vérezni a friss műtéti heg a repülőn. Aki a kicsit nem becsüli...