Hát ez igazán az volt. Augusztusban terveztük, hogy hazamegyünk, szabi lebeszélve, iskolaszünet még tart, minden megvolt, aztán elkezdődött ez az egész bevándorló-hercehurca. Nem akartuk megkockáztatni, mert kocsival mentünk volna és a hírek másról se szóltak, csak komp-elterelésről, lezárt Csalagútról és határokról.
Sikerült megbeszélni a melóban, hogy elhalasztjuk szeptemberre, hátha addigra lenyugszanak a kedélyek, de csak egyre rosszabb lett, így aztán úgy gondoltuk, hogy nem várunk tovább. Újra minden megbeszélve, gyerek kikérve a suliból hétfőtől hétfőig, ajándékok megvéve, minden összepakolva. A kocsit átnézettük persze előtte, mégiscsak egy 3000 km-es útról van szó, ráadásul mivel elhalasztottuk az utat, szeptember elején még a műszaki is meg lett.
Pénteken indultunk volna, kedden reggel Laci hazajött kocsival a melóból és este, amikor ment volna újra dolgozni, az autó nem indult... Agyvérzés, infarktus, minden, ami belefér. Most akkor ilyenkor mi van? Friss műszaki, minden bemérve, az autó állítólag tökéletesen működik. Telefon a szerelőnek, mit ad isten, nyaral, vasárnap jön haza, hétfő reggel, amint felébred, jön.
Na, pénteki indulás elhalasztva, újratárgyaltam a feltételeket az iskolával, nem hétfőtől hétfőig fog hiányozni a gyerek, hanem mondjuk (reméljük) szerdától szerdáig. Közben Laci próbálgatta a kocsit, hol elindult, hol nem, volt, hogy egy óra múlva csak, volt, hogy első pöccre, volt, hogy egyáltalán nem. Hétfőn sikerült "lábon" elvinni a szerelőhöz, aki másnap közölte, hogy fogalma sincs, az autó tökéletes állapotban van, volt egy laza vezeték-csatlakozás, ami az önindítóba ment, azt megszorította, azóta rendesen működik. Hát nem éreztük igazán egy életbiztosításnak az útra, de bíztunk benne, hogy az utasbiztosítás és autómentés, amit külön fizettünk az útra, kihúz bennünket, ha mégis gond lesz. Este bepakoltunk, hajnali kettőkor keltünk szerdán és háromkor indultunk, hogy jó sokat tudjunk menni aznap.
Egyikünk se szeret éjjel utazni, Laci nem is igazán éber éjjel, ő nagyon nappali lény. Sötétben autózni a kivilágítatlan, angol "bicikliutakon", ahogy ő hívja őket... Hát... Többet nem tesszük, az biztos. Alig vártam, hogy kivilágosodjon, egész addig gyomorgörcsöm volt. Aztán amikor kiértünk az autópályára, ott már jó volt, de akkor megfogadtuk, hogy ezen nem megyünk végig visszafelé a sötétben, ha kell, megállunk aludni valahol.
A komp jó volt arra, hogy pihenhessünk egy kicsit, mielőtt nekivágunk az út nagyobbik részének Európán keresztül.

Dover híres fehér sziklái egy kicsit szürkének tűntek a valóságban, de azért így is látványosak voltak. :))

Arra a következtetésre jutottunk, hogy Franciaország nagyon kicsi. :)) Háromnegyed óra alatt elértük a belga határt. Brüsszelt gyorsan elértük, onnét aztán megkezdődött a forgalmi dugó. Akkor még nem tudtuk, hogy miért, nem volt csúcsidő, sima ebédután volt, de aztán anyu mondta, hogy aznap volt Brüsszelben mindenféle nagy fejesek csúcstalálkozója, hogy megoldják a menekültkérdést és mindenhol minden le volt zárva, elterelve, ellenőrizve. Hurrá. Ezért aztán este lett, mire a belga-német határt elértük. Ráadásul a határ előtt elkezdett szakadni az eső, úgy igazán, amikor az ablaktörlő nem tudja a vizet eltakarítani a szélvédőről és gyakorlatilag semmit nem láttunk, úgyhogy meguntuk a dolgot és hála az internetnek tíz perc múlva készen volt a szobafoglalásunk Aachenben, ami az első nagyobb város Németországban a határ után. Kb. 20 perc alatt odaértünk, utána ugyanannyit keveregtünk a sötét városban, zuhogó esőben, másfél méteres látótávolsággal, az ellenkező oldalon egy jobbkormányos autóval... Ez volt az első igazi találkozásunk a másik oldali közlekedéssel, mert hát ugye az autópályán teljesen mindegy, hol mész. Nem volt egy felemelő élmény. :)) A GPS ugyanis mindenáron be akart vinni minket egy utcába, ami építkezés miatt le volt zárva, és azzal kecsegtetett bennünket, hogy két perc múlva az úticélunknál leszünk. Valószínűnek tartottuk, hogy annyira közel van a szálloda, hogy ezért nem hajlandó másik útvonalat keresni, úgyhogy végül kénytelenek voltunk elmenni teljesen a másik irányba, hogy be tudjon lőni egy új utat és a másik oldalról megközelíteni. Hulla fáradtak voltunk, mire bejelentkeztünk a szállásunkra, lepakoltunk, lemásztunk a közeli büfébe egy girosz/hamburger/saláta kombóra (ki-mit ugye) és aludtunk reggelig.
Hatkor már úton voltunk újra. Németország teljesen kikészített bennünket. Lépésben haladtunk előre az autópályán a belga-német határtól majdnem a német-osztrák határig, talán az utolsó száz kilométeren lehetett normálisan haladni. Nem, nem a bevándorlók. A túl sok pénz. Mi a fenének kell az összes autópályát egyszerre bővíteni vagy felújítani? Ott a gyönyörű, négy-négy sávos autópálya, az ember suhanhatna mint a szél... Csak éppen a fele le van zárva, két sávon megy oda-vissza a forgalom. Elég klausztrofóbiás érzés beszorítva lenni a beton terelőfal és egy kamion közé, 30-30 centivel mindkét oldalon... És csak hogy a sebességet illusztráljam:




A bajor Alpok nagyon szép volt, bár ahogy a fiam a második nap közepén megjegyezte: "Tök jó, de most már menjünk be valami városba, kicsit unom az autópályát." :))
Délben megálltunk ebédelni egy fogadóban az erdő közepén, a kaja isteni volt, a család viszont nem tudta elképzelni, hogy miért akarok megfulladni a röhögéstől, amikor a tálca alján megláttam a fogadó nevét és hogy hol vagyunk. Még gyerekkoromban olvastam egy könyvet, aminek az volt a címe, hogy A spessarti fogadó. Gyerekfejjel igazi rémtörténet volt, sokan meghaltak vagy eltűntek abban a fogadóban, már nem emlékszem pontosan az eseményekre, de tudom, hogy izgalmas volt. Elképzelhető, mit éreztem, amikor a tálca alján megláttam az "Isten hozta a spessarti fogadóban!" feliratot. :))
Frankfurtban végre az autópálya egy kicsit közelebb futott a városhoz, legalábbis a reptérhez, hogy egy kis változatosság legyen. A Lufthansa épülete egy hatalmas repülőgépre emlékeztet.


És a gépek eszméletlen hatalmasak. A Ryanair kis fapadosai elbújhatnak mellettük, a Lufthansa airbus akkora, mint egy tízemeletes épület elfektetve. Olyan ötödik emelet magasságában volt a teteje, ha nem magasabban és iszonyúan hosszú.
Ezek után már semmi izgalmas nem történt az úton, azon kívül, hogy a hajunkat téptük, mire lépésben eljutottunk a német-osztrák határhoz, de onnét már normálisan tudtunk haladni és estére anyunál voltunk.
Otthon iszonyú gyorsan telt az idő, azt se tudtuk, hova kapjunk, annyi mindent kellett volna csinálni. Rokonok, ismerősök, barátok, a kötelező beszerezni-valók a kintieknek, összepakolni a cuccainkat, amit el akartunk hozni magunkkal. Pillanatok alatt vége lett a három napnak, az alatt kellőképpen megcsodáltuk a húgom kisfiát, vitatkoztunk a bevándorlókon, elmentem fogorvoshoz, ahol nem történt semmi, farmert vettem és egy csomó mindent elfelejtettünk, amit akartunk, de hétfőn hajnalban elindultunk vissza, mert Ricsinek szerdán iskolába kellett menni és azt megbeszéltük előre, hogy nem fogjuk egyben lehúzni az utat visszafelé sem.
Ugyanúgy ment minden, csak sokkal gyorsabban haladtunk, nem volt dugó Németországban, így aztán órákkal előbb értünk mindenhová. Már majdnem a francia határon voltunk, Calais-tól három órányira, amikor megálltunk Belgiumban, Aalstban aludni. Vacsora egy közeli étteremben, alvás, indulás reggel. Kissé rácsodálkoztunk a GPS-re, ami Aalst-tól más útvonalat kalkulált Calais-ig, mint amin addig haladtunk és közölte, hogy Calais 1 óra 15 percre van, a tegnapi három helyett és úgy is volt. Igaz, hogy egy fél órát még Hollandiában is voltunk, mert az az autópálya keresztül vágott egy csücskön Belgium és Franciaország kötött. Ricsi meg is jegyezte, hogy Ukrajnába ugye most már nem megyünk, mert szerinte azon kívül majdnem minden országot bejártunk ez alatt az egy hét alatt.
Komp vissza, ragyogó napsütés és meleg a pár nappal ezelőtti hideg, szeles, esős idővel ellentétben és újra az út másik oldalán vezethettünk. Hazafelé még a Stonehenge mellett is elmentünk, amit nem is láttunk, amikor indultunk, mert akkor sötét volt, mikor azon a környéken voltunk. Terveztük, hogy elmegyünk megnézni, most már örülök, hogy nem tettük. Messze van, közel s távol semmi, csak egy kupac szikla a pusztaság közepén. Nagyon csalódott lettem volna, ha ezért kocsikázunk órákat. Így, hogy az ember elmegy mellette valahová tartva, az oké. De csak ezért ideautózni... Nem.


Enyhén szólva is fáradtak voltunk, mire hazaértünk ebéd után. Többet biztos nem megyünk kocsival, most is csak az vígasztalt, hogy sok holminkat el tudtuk hozni a csomagtartóban, DVD-ket, fényképalbumokat, személyes tárgyakat, amiket igazán szerettünk volna. Sok dolog a szemétbe fog kerülni otthon, ha lesz több időnk, amit otthon tölthetünk, mert most, hogy felnyitottuk a dobozokat anyósoméknál, bizony volt olyan, amiről nem tudtuk, hogy miért is őriztük meg...
Ja, és csak halkan megjegyezném... Se oda, se vissza egyetlen menekültet sem láttunk sehol, pedig keresztülutaztuk Európát azon az útvonalon, ahol állítólag naponta ezrével haladnak...