Hát
ez igazán az volt. Augusztusban terveztük, hogy hazamegyünk, szabi
lebeszélve, iskolaszünet még tart, minden megvolt, aztán elkezdődött ez
az egész bevándorló-hercehurca. Nem akartuk megkockáztatni, mert
kocsival mentünk volna és a hírek másról se szóltak, csak
komp-elterelésről, lezárt Csalagútról és határokról.
Sikerült megbeszélni a melóban, hogy elhalasztjuk szeptemberre, hátha addigra lenyugszanak a kedélyek, de csak egyre rosszabb lett, így aztán úgy gondoltuk, hogy nem várunk tovább. Újra minden megbeszélve, gyerek kikérve a suliból hétfőtől hétfőig, ajándékok megvéve, minden összepakolva. A kocsit átnézettük persze előtte, mégiscsak egy 3000 km-es útról van szó, ráadásul mivel elhalasztottuk az utat, szeptember elején még a műszaki is meg lett.
Sikerült megbeszélni a melóban, hogy elhalasztjuk szeptemberre, hátha addigra lenyugszanak a kedélyek, de csak egyre rosszabb lett, így aztán úgy gondoltuk, hogy nem várunk tovább. Újra minden megbeszélve, gyerek kikérve a suliból hétfőtől hétfőig, ajándékok megvéve, minden összepakolva. A kocsit átnézettük persze előtte, mégiscsak egy 3000 km-es útról van szó, ráadásul mivel elhalasztottuk az utat, szeptember elején még a műszaki is meg lett.
Pénteken
indultunk volna, kedden reggel Laci hazajött kocsival a melóból és
este, amikor ment volna újra dolgozni, az autó nem indult... Agyvérzés,
infarktus, minden, ami belefér. Most akkor ilyenkor mi van? Friss
műszaki, minden bemérve, az autó állítólag tökéletesen működik. Telefon a
szerelőnek, mit ad isten, nyaral, vasárnap jön haza, hétfő reggel,
amint felébred, jön.
Na,
pénteki indulás elhalasztva, újratárgyaltam a feltételeket az
iskolával, nem hétfőtől hétfőig fog hiányozni a gyerek, hanem mondjuk
(reméljük) szerdától szerdáig. Közben Laci próbálgatta a kocsit, hol
elindult, hol nem, volt, hogy egy óra múlva csak, volt, hogy első
pöccre, volt, hogy egyáltalán nem. Hétfőn sikerült "lábon" elvinni a
szerelőhöz, aki másnap közölte, hogy fogalma sincs, az autó tökéletes
állapotban van, volt egy laza vezeték-csatlakozás, ami az önindítóba
ment, azt megszorította, azóta rendesen működik. Hát nem éreztük igazán
egy életbiztosításnak az útra, de bíztunk benne, hogy az utasbiztosítás
és autómentés, amit külön fizettünk az útra, kihúz bennünket, ha mégis
gond lesz. Este bepakoltunk, hajnali kettőkor keltünk szerdán és
háromkor indultunk, hogy jó sokat tudjunk menni aznap.
Egyikünk
se szeret éjjel utazni, Laci nem is igazán éber éjjel, ő nagyon nappali
lény. Sötétben autózni a kivilágítatlan, angol "bicikliutakon", ahogy ő
hívja őket... Hát... Többet nem tesszük, az biztos. Alig vártam, hogy
kivilágosodjon, egész addig gyomorgörcsöm volt. Aztán amikor kiértünk az
autópályára, ott már jó volt, de akkor megfogadtuk, hogy ezen nem
megyünk végig visszafelé a sötétben, ha kell, megállunk aludni valahol.
A komp jó volt arra, hogy pihenhessünk egy kicsit, mielőtt nekivágunk az út nagyobbik részének Európán keresztül.
Dover híres fehér sziklái egy kicsit szürkének tűntek a valóságban, de azért így is látványosak voltak. :))
Arra
a következtetésre jutottunk, hogy Franciaország nagyon kicsi. :))
Háromnegyed óra alatt elértük a belga határt. Brüsszelt gyorsan elértük,
onnét aztán megkezdődött a forgalmi dugó. Akkor még nem tudtuk, hogy
miért, nem volt csúcsidő, sima ebédután volt, de aztán anyu mondta, hogy
aznap volt Brüsszelben mindenféle nagy fejesek csúcstalálkozója, hogy
megoldják a menekültkérdést és mindenhol minden le volt zárva,
elterelve, ellenőrizve. Hurrá. Ezért aztán este lett, mire a belga-német
határt elértük. Ráadásul a határ előtt elkezdett szakadni az eső, úgy
igazán, amikor az ablaktörlő nem tudja a vizet eltakarítani a
szélvédőről és gyakorlatilag semmit nem láttunk, úgyhogy meguntuk a
dolgot és hála az internetnek tíz perc múlva készen volt a
szobafoglalásunk Aachenben, ami az első nagyobb város Németországban a
határ után. Kb. 20 perc alatt odaértünk, utána ugyanannyit keveregtünk a
sötét városban, zuhogó esőben, másfél méteres látótávolsággal, az
ellenkező oldalon egy jobbkormányos autóval... Ez volt az első igazi
találkozásunk a másik oldali közlekedéssel, mert hát ugye az autópályán
teljesen mindegy, hol mész. Nem volt egy felemelő élmény. :)) A GPS
ugyanis mindenáron be akart vinni minket egy utcába, ami építkezés miatt
le volt zárva, és azzal kecsegtetett bennünket, hogy két perc múlva az
úticélunknál leszünk. Valószínűnek tartottuk, hogy annyira közel van a
szálloda, hogy ezért nem hajlandó másik útvonalat keresni, úgyhogy végül
kénytelenek voltunk elmenni teljesen a másik irányba, hogy be tudjon
lőni egy új utat és a másik oldalról megközelíteni. Hulla fáradtak
voltunk, mire bejelentkeztünk a szállásunkra, lepakoltunk, lemásztunk a
közeli büfébe egy girosz/hamburger/saláta kombóra (ki-mit ugye) és
aludtunk reggelig.
Hatkor
már úton voltunk újra. Németország teljesen kikészített bennünket.
Lépésben haladtunk előre az autópályán a belga-német határtól majdnem a
német-osztrák határig, talán az utolsó száz kilométeren lehetett
normálisan haladni. Nem, nem a bevándorlók. A túl sok pénz. Mi a fenének
kell az összes autópályát egyszerre bővíteni vagy felújítani? Ott a
gyönyörű, négy-négy sávos autópálya, az ember suhanhatna mint a szél...
Csak éppen a fele le van zárva, két sávon megy oda-vissza a forgalom.
Elég klausztrofóbiás érzés beszorítva lenni a beton terelőfal és egy
kamion közé, 30-30 centivel mindkét oldalon... És csak hogy a sebességet
illusztráljam:
A
bajor Alpok nagyon szép volt, bár ahogy a fiam a második nap közepén
megjegyezte: "Tök jó, de most már menjünk be valami városba, kicsit unom
az autópályát." :))
Délben
megálltunk ebédelni egy fogadóban az erdő közepén, a kaja isteni volt, a
család viszont nem tudta elképzelni, hogy miért akarok megfulladni a
röhögéstől, amikor a tálca alján megláttam a fogadó nevét és hogy hol
vagyunk. Még gyerekkoromban olvastam egy könyvet, aminek az volt a címe,
hogy A spessarti fogadó. Gyerekfejjel igazi rémtörténet volt, sokan
meghaltak vagy eltűntek abban a fogadóban, már nem emlékszem pontosan az
eseményekre, de tudom, hogy izgalmas volt. Elképzelhető, mit éreztem,
amikor a tálca alján megláttam az "Isten hozta a spessarti fogadóban!"
feliratot. :))
Frankfurtban
végre az autópálya egy kicsit közelebb futott a városhoz, legalábbis a
reptérhez, hogy egy kis változatosság legyen. A Lufthansa épülete egy
hatalmas repülőgépre emlékeztet.
És
a gépek eszméletlen hatalmasak. A Ryanair kis fapadosai elbújhatnak
mellettük, a Lufthansa airbus akkora, mint egy tízemeletes épület
elfektetve. Olyan ötödik emelet magasságában volt a teteje, ha nem
magasabban és iszonyúan hosszú.
Ezek
után már semmi izgalmas nem történt az úton, azon kívül, hogy a
hajunkat téptük, mire lépésben eljutottunk a német-osztrák határhoz, de
onnét már normálisan tudtunk haladni és estére anyunál voltunk.
Otthon
iszonyú gyorsan telt az idő, azt se tudtuk, hova kapjunk, annyi mindent
kellett volna csinálni. Rokonok, ismerősök, barátok, a kötelező
beszerezni-valók a kintieknek, összepakolni a cuccainkat, amit el
akartunk hozni magunkkal. Pillanatok alatt vége lett a három napnak, az
alatt kellőképpen megcsodáltuk a húgom kisfiát, vitatkoztunk a
bevándorlókon, elmentem fogorvoshoz, ahol nem történt semmi, farmert
vettem és egy csomó mindent elfelejtettünk, amit akartunk, de hétfőn
hajnalban elindultunk vissza, mert Ricsinek szerdán iskolába kellett
menni és azt megbeszéltük előre, hogy nem fogjuk egyben lehúzni az utat
visszafelé sem.
Ugyanúgy
ment minden, csak sokkal gyorsabban haladtunk, nem volt dugó
Németországban, így aztán órákkal előbb értünk mindenhová. Már majdnem a
francia határon voltunk, Calais-tól három órányira, amikor megálltunk
Belgiumban, Aalstban aludni. Vacsora egy közeli étteremben, alvás,
indulás reggel. Kissé rácsodálkoztunk a GPS-re, ami Aalst-tól más
útvonalat kalkulált Calais-ig, mint amin addig haladtunk és közölte,
hogy Calais 1 óra 15 percre van, a tegnapi három helyett és úgy is volt.
Igaz, hogy egy fél órát még Hollandiában is voltunk, mert az az
autópálya keresztül vágott egy csücskön Belgium és Franciaország kötött.
Ricsi meg is jegyezte, hogy Ukrajnába ugye most már nem megyünk, mert
szerinte azon kívül majdnem minden országot bejártunk ez alatt az egy
hét alatt.
Komp
vissza, ragyogó napsütés és meleg a pár nappal ezelőtti hideg, szeles,
esős idővel ellentétben és újra az út másik oldalán vezethettünk.
Hazafelé még a Stonehenge mellett is elmentünk, amit nem is láttunk,
amikor indultunk, mert akkor sötét volt, mikor azon a környéken voltunk.
Terveztük, hogy elmegyünk megnézni, most már örülök, hogy nem tettük.
Messze van, közel s távol semmi, csak egy kupac szikla a pusztaság
közepén. Nagyon csalódott lettem volna, ha ezért kocsikázunk órákat.
Így, hogy az ember elmegy mellette valahová tartva, az oké. De csak
ezért ideautózni... Nem.
Enyhén
szólva is fáradtak voltunk, mire hazaértünk ebéd után. Többet biztos
nem megyünk kocsival, most is csak az vígasztalt, hogy sok holminkat el
tudtuk hozni a csomagtartóban, DVD-ket, fényképalbumokat, személyes
tárgyakat, amiket igazán szerettünk volna. Sok dolog a szemétbe fog
kerülni otthon, ha lesz több időnk, amit otthon tölthetünk, mert most,
hogy felnyitottuk a dobozokat anyósoméknál, bizony volt olyan, amiről
nem tudtuk, hogy miért is őriztük meg...
Ja,
és csak halkan megjegyezném... Se oda, se vissza egyetlen menekültet
sem láttunk sehol, pedig keresztülutaztuk Európát azon az útvonalon,
ahol állítólag naponta ezrével haladnak...