Végre
ideért az igazi tavasz. Zöldellnek a pálmák, csicseregnek a sirályok...
És a tenger is újra kék a szürke helyett. Kicsivel a szabadidőnk is
több most már, mint tavaly volt, úgyhogy kirándulunk, amikor csak lehet.
Nem láttunk még a környékből jóformán semmit, mert soha nem voltunk
együtt itthon, de most, hogy a kórházban fogok dolgozni, nagyobb
esélyünk lesz rá. Ezen a héten megcsinálom a kötelező fejtágítókat, az
utána következő hétre van időpontom az üzemorvoshoz, és ha ezek is
megvannak, akkor elkezdhetek dolgozni végre. De most még egyelőre ott
nem tartunk, helyette inkább kirándulunk.
Kedden
csak a kikötőhöz mentünk le, megnéztük, mikor és honnét indul a hajó
Brixhambe, mert régóta készülünk oda és most nagyon szép idő volt a
sétához.
Ezeket a sziklákat csak akkor lehet látni, amikor apály van, dagálykor teljesen ellepi őket a tenger, semmi nem látszik belőlük.
Másnap
reggel újra lementünk a kikötőbe, most már hogy hajóra szálljunk.
Amivel akartunk menni, arra nem fértünk fel, pont előttünk pár emberrel
állították meg a sort, hogy elég, úgyhogy vártunk 40 percet a
következőre a rákász felszerelés között. :)) De legalább válogathattunk a
helyekből a következő hajón, mert ötödiknek szálltunk fel.
Kicsit
párás volt még a levegő és pár felhő is bekúszott az égre, amikor a
következő hajó kifutott, de mire Brixhambe értünk, már gyönyörűen sütött
a nap megint.
Távolban egy fehér... ööö... piros vitorla. :)
Ez már Brixham, a világítótorony. Lassanként befutunk a kikötőbe.
Brixham egy tipikus halászfaluból kiépült kisebb település és a lakosság egy része még most is a halászatból él.
A
másik fele meg a kalózkodásból és csempészetből. :) A kikötőben ugyanis
ott áll Sir Francis Drake, a kalózkapitány hajójának utolsó
vitorlakötélig pontos mása. A Golden Hind és azt azt körülvevő kalózos
látnivalók, pubok, a májusi Kalózfesztivál és hasonló dolgok adnak
munkát nagyon sok embernek a városkában.
El
nem tudom képzelni, hogy hogyan élhetett a kapitány, tíz tisztje és kb
60 matróz évekig ezen a hajón, ahol 15 látogató alig fért el egyszerre,
ráadásul Ricsi, aki lassan elkerüli az 1.80-as magasságot, csak derékban
meghajolva tudott közlekedni a legtöbb helyen. A tiszti rész is
iszonyatosan kicsi volt, de ott legalább fel tudott állni, de a
fedélköz, ahol a matrózok voltak... Hát nem lettem volna abban a korban
hajós, az tuti. A kapitány saját szálláshelye akkora volt, hogy manapság
egy tisztességes ruhásszekrény vérig sértődne, ha csak akkorára akarnák
megcsinálni. :))
Közben
elért bennünket az apály, úgyhogy a kikötőben lévő összes hajó egyhén
szólva is megfeneklett a homokban... Most már érthető volt, hogy amikor
megérkeztünk, miért igyekeztek olyan sebességgel kikötni a reggeli
halászatból visszatérő nagy halászhajók. El akarták kerülni, hogy
valahol elakadjanak.
Amikor
a hajót már alaposan megnéztük kívül-belül, bementünk a kikötő egyik
házában lévő kalózkiállításra. Inkább olyan interaktív látványosságféle
volt, mint múzeum, úgyhogy nem volt unalmas.
Késő
délután volt, amikor elindultunk haza. Otthon beültünk a kikötőben az
egyik étterembe, hogy megvacsorázzunk és csak azután mentünk haza. A
fürdőszobában a tükörbe nézve jöttünk rá, hogy mindegyikünknek világít
szinte a feje, úgy leégtünk... Lacinak azóta is foszlik a homloka. :)))