Megérkeztem épen és egészségesen! A
repülőút félelmetes volt egy kicsit. Elég korán kiértünk a reptérre a
barátnőmmel - aki végül nem jött el velem - és az anyukájával. Először
majdnem Madridba mentem, mire észrevettük, hogy a check-in pultnál ugyan
Ryanair van kiírva, de csak amikor már félig végigálltuk a sort és
közelebb értünk, akkor láttuk, hogy alatta jóval kisebb betűkkel ki van
írva, hogy Madrid. :D Na gyorsan ki is álltunk a sorból. Teljesen
elfelejtettük, hogy a check-in pult két órával a beszállás előtt nyit és
addig még van vagy negyven perc, úgyhogy még nem lehet az én gépem.
Kivártuk a megfelelő időt, újra beálltunk a sorba, ami még mindig Madridot mutatott ugyan, de már az én Bristolba induló gépem volt, mert megkérdeztük azért a biztonság kedvéért. Ugyanott le is mérték a nagy bőröndömet, hogy mennyi a súlya és el is vették. Húsz kilósat vettem, bőven alatta volt, csak 18-at mutatott a mérleg. Annyira azért nem vették szigorúan ezt sem, mert az előttem álló srác csomagja 21,8 volt és a férfi, aki kezelte őket, csak mosolygott és megkérte, hogy nem venne-e ki belőle egy törölközőt, vagy pulóvert, vagy valami más nehezebbet. A srác kikotorta a farmerdzsekijét és így 20,9 lett, azt már simán elvették, pedig 20 kiló maximum. De gondolom, ez nagyban függ attól, hogy mennyire macerás a személyzet, akit kifog az ember, mennyire kelt bal lábbal, mennyire húzta fel a főnök, meg ilyenek. Az egyik ismerősöm mondta, hogy szintén a Ryanairnél a barátjuknak 30 deka miatt is átpakoltatták a csomagját, szóval szerintem inkább legyen békesség alapon jobb a megadott határ alatt maradni.
Amikor itt végeztünk, irány a biztonsági ellenőrzés. Előtte elbúcsúztam a barátnőmtől és az anyujától, mert azon már csak az mehet át, aki utazik, a mögötte lévő tranzitváróban már csak az utasok vannak. Az ellenőrzésnél ki kellett pakolni mindent a zsebemből kis tálcákba (őszinte leszek, fogalmam se volt, hogy mit kell csinálni, de élelmes vagyok, úgyhogy lestem az előttem lévőket :)). Ki kellett volna tenni a csomagból a folyadékokat is, de azt előrelátóan a nagy csomagba tettem, meg az elektronikát is, de azt nem tudtam, úgyhogy amikor megkérdezték, akkor húzkodtam elő a bőröndből a laptopomat. Majdnem az agyvérzés kerülgetett, mert minden úgy volt betetriszezve a csomagba, minden pici lyukba volt téve valami, minden összepasszolt és akkor szétesett az egész. Nagy idegességemben el is felejettem, hogy a külső tárolóim is benne vannak a bőröndben, úgyhogy nem vettem ki őket, de hála az égnek nem lett belőle gond, nem szóltak.
Miután átmentem a fémdetektoros kapun - nem csipogott, pedig a nadrágomon is voltak fém karikák, meg a karkötőim is a kezemen voltak, megkérdeztem, nem kellett levennem, sőt, a melltartómban is fém merevítő van, úgyhogy szerintem nem igazak a rémhírek, hogy még attól is jelez - szóval miután átmentem és átjött a bőröndöm is a tálcával együtt, amiben a zsebemben lévő cuccok voltak, leültem, és megpróbáltam visszapakolni mindent. Nagynehezen visszatuszkoltam a dolgaimat a helyükre és bementem a váróba.
Hatalmas, olyan, mint egy bevásárlóközpont a rengeteg duty free shop és étterem miatt, de legalább az ülések kényelmesek, simán lehet rajtuk aludni is, mint ahogy meg is tették többen. Unalmas volt. Lestem a kijelzőt, hogy kiírják végre, hogy melyik kapuhoz kell mennem a beszálláshoz, próbáltam tájékozódni, hogy merre lehet, ami nekem kell, de nem kellett volna aggódnom. Amint felkerült a kiírás, egy csomó ember ugrott fel és indult meg ugyanabba az irányba, úgyhogy elég volt csak követni őket. Onnét már gyorsan ment a dolog. Nagyon örülök, hogy nem adtam külön pénzt olyan dolgokra, mint elsőbbségi beszállás, meg hasonlók. A pultnál, ahol a repülőjegyeket nézték át, ugyan külön sor volt nekik és az övékét vették el előbb, aztán a mienkét, de mivel annyiból állt az egész, hogy egy pasi végigsétált a sor mellett és félig letépte a papír alját, utána a pultnál a nő odatartotta egy vonalkód olvasóhoz és letépte teljesen, az egész sorbanállás nem volt több, mint tíz perc. Szóval az elsőbbségisek jegyét kb. öt perccel előbb kezelték, mint az enyémet, hogy előbb lemehessenek a buszba, ami kivitt minket a géphez - aminek az ajtaját kinyitották a gép mellett és mindenki egyszerre szállt ki és fel a gépre, szóval sok értelme nem volt. Ha a buszon jól helyezkedsz (ajtó mellé), akkor előbb szállsz le, és előbb is mész fel a gépbe. És akkor jó helyed lesz.
Én ablak mellett ültem. Jó volt, de gyorsan unalmassá válik a látvány, úgyhogy kb. fél óra múlva már bólogattam. A zaj nagy, az mp3 lejátszómból alig hallottam valamit, de azt is meg lehet szokni.
Mindenképpen ajánlom, hogy a tranzitváróban vegyen valami innivalót az ember, mert a gépen nem érdemes. Szomjas voltam, gondolkodtam rajta, hogy kérek egy kisüveges vizet, de szerencsémre a mellettem ülő nő előbb megtette. Amikor mosolyogva közölték vele, hogy "ezer forint lesz", ő is és én is majdnem lenyeltük a nyelvünket. Oké, víz nem lesz, inkább szomjan halok, az tuti...
A leszállás is ugyanolyan gyomorforgató volt, mint a felszállás és az irányváltások, de rájöttem, hogy ha jó nagyot sóhajtok, amikor valamit csinál a gép, és teleszívom a tüdőmet levegővel és bent tartom pár pillanatig, akkor a gyomrom megnyugszik. Nekem segített.
Az ismerőseim, akik Bristolban vártak, már messziről megismertek és integettek, mert a barátnőm küldött nekik képet rólam. Beszálltunk a kocsiba és irány Torquay, ami jó másfél óra oda. Amíg a csomagomat pakoltam, megkértem, hogy küldjön a telefonjáról egy emailt a barátnőmnek, aki az ő unokahúga, hogy megtaláltak és megvagyok, és hogy a barátnőm hívja fel a férjemet, aki aztán körbe tudja értesíteni az egész családot.
Hulla fáradt voltam, amikor megérkeztünk hozzájuk, mert reggel 5 órától fent voltam és hol vonaton, hol buszon, hol repülőn ültem, és majdnem éjfél volt, mire ágyat láttam. Szóval nem kellett altatódal. Eldőltem és aludtam.
Kivártuk a megfelelő időt, újra beálltunk a sorba, ami még mindig Madridot mutatott ugyan, de már az én Bristolba induló gépem volt, mert megkérdeztük azért a biztonság kedvéért. Ugyanott le is mérték a nagy bőröndömet, hogy mennyi a súlya és el is vették. Húsz kilósat vettem, bőven alatta volt, csak 18-at mutatott a mérleg. Annyira azért nem vették szigorúan ezt sem, mert az előttem álló srác csomagja 21,8 volt és a férfi, aki kezelte őket, csak mosolygott és megkérte, hogy nem venne-e ki belőle egy törölközőt, vagy pulóvert, vagy valami más nehezebbet. A srác kikotorta a farmerdzsekijét és így 20,9 lett, azt már simán elvették, pedig 20 kiló maximum. De gondolom, ez nagyban függ attól, hogy mennyire macerás a személyzet, akit kifog az ember, mennyire kelt bal lábbal, mennyire húzta fel a főnök, meg ilyenek. Az egyik ismerősöm mondta, hogy szintén a Ryanairnél a barátjuknak 30 deka miatt is átpakoltatták a csomagját, szóval szerintem inkább legyen békesség alapon jobb a megadott határ alatt maradni.
Amikor itt végeztünk, irány a biztonsági ellenőrzés. Előtte elbúcsúztam a barátnőmtől és az anyujától, mert azon már csak az mehet át, aki utazik, a mögötte lévő tranzitváróban már csak az utasok vannak. Az ellenőrzésnél ki kellett pakolni mindent a zsebemből kis tálcákba (őszinte leszek, fogalmam se volt, hogy mit kell csinálni, de élelmes vagyok, úgyhogy lestem az előttem lévőket :)). Ki kellett volna tenni a csomagból a folyadékokat is, de azt előrelátóan a nagy csomagba tettem, meg az elektronikát is, de azt nem tudtam, úgyhogy amikor megkérdezték, akkor húzkodtam elő a bőröndből a laptopomat. Majdnem az agyvérzés kerülgetett, mert minden úgy volt betetriszezve a csomagba, minden pici lyukba volt téve valami, minden összepasszolt és akkor szétesett az egész. Nagy idegességemben el is felejettem, hogy a külső tárolóim is benne vannak a bőröndben, úgyhogy nem vettem ki őket, de hála az égnek nem lett belőle gond, nem szóltak.
Miután átmentem a fémdetektoros kapun - nem csipogott, pedig a nadrágomon is voltak fém karikák, meg a karkötőim is a kezemen voltak, megkérdeztem, nem kellett levennem, sőt, a melltartómban is fém merevítő van, úgyhogy szerintem nem igazak a rémhírek, hogy még attól is jelez - szóval miután átmentem és átjött a bőröndöm is a tálcával együtt, amiben a zsebemben lévő cuccok voltak, leültem, és megpróbáltam visszapakolni mindent. Nagynehezen visszatuszkoltam a dolgaimat a helyükre és bementem a váróba.
Hatalmas, olyan, mint egy bevásárlóközpont a rengeteg duty free shop és étterem miatt, de legalább az ülések kényelmesek, simán lehet rajtuk aludni is, mint ahogy meg is tették többen. Unalmas volt. Lestem a kijelzőt, hogy kiírják végre, hogy melyik kapuhoz kell mennem a beszálláshoz, próbáltam tájékozódni, hogy merre lehet, ami nekem kell, de nem kellett volna aggódnom. Amint felkerült a kiírás, egy csomó ember ugrott fel és indult meg ugyanabba az irányba, úgyhogy elég volt csak követni őket. Onnét már gyorsan ment a dolog. Nagyon örülök, hogy nem adtam külön pénzt olyan dolgokra, mint elsőbbségi beszállás, meg hasonlók. A pultnál, ahol a repülőjegyeket nézték át, ugyan külön sor volt nekik és az övékét vették el előbb, aztán a mienkét, de mivel annyiból állt az egész, hogy egy pasi végigsétált a sor mellett és félig letépte a papír alját, utána a pultnál a nő odatartotta egy vonalkód olvasóhoz és letépte teljesen, az egész sorbanállás nem volt több, mint tíz perc. Szóval az elsőbbségisek jegyét kb. öt perccel előbb kezelték, mint az enyémet, hogy előbb lemehessenek a buszba, ami kivitt minket a géphez - aminek az ajtaját kinyitották a gép mellett és mindenki egyszerre szállt ki és fel a gépre, szóval sok értelme nem volt. Ha a buszon jól helyezkedsz (ajtó mellé), akkor előbb szállsz le, és előbb is mész fel a gépbe. És akkor jó helyed lesz.
Én ablak mellett ültem. Jó volt, de gyorsan unalmassá válik a látvány, úgyhogy kb. fél óra múlva már bólogattam. A zaj nagy, az mp3 lejátszómból alig hallottam valamit, de azt is meg lehet szokni.
Mindenképpen ajánlom, hogy a tranzitváróban vegyen valami innivalót az ember, mert a gépen nem érdemes. Szomjas voltam, gondolkodtam rajta, hogy kérek egy kisüveges vizet, de szerencsémre a mellettem ülő nő előbb megtette. Amikor mosolyogva közölték vele, hogy "ezer forint lesz", ő is és én is majdnem lenyeltük a nyelvünket. Oké, víz nem lesz, inkább szomjan halok, az tuti...
A leszállás is ugyanolyan gyomorforgató volt, mint a felszállás és az irányváltások, de rájöttem, hogy ha jó nagyot sóhajtok, amikor valamit csinál a gép, és teleszívom a tüdőmet levegővel és bent tartom pár pillanatig, akkor a gyomrom megnyugszik. Nekem segített.
Az ismerőseim, akik Bristolban vártak, már messziről megismertek és integettek, mert a barátnőm küldött nekik képet rólam. Beszálltunk a kocsiba és irány Torquay, ami jó másfél óra oda. Amíg a csomagomat pakoltam, megkértem, hogy küldjön a telefonjáról egy emailt a barátnőmnek, aki az ő unokahúga, hogy megtaláltak és megvagyok, és hogy a barátnőm hívja fel a férjemet, aki aztán körbe tudja értesíteni az egész családot.
Hulla fáradt voltam, amikor megérkeztünk hozzájuk, mert reggel 5 órától fent voltam és hol vonaton, hol buszon, hol repülőn ültem, és majdnem éjfél volt, mire ágyat láttam. Szóval nem kellett altatódal. Eldőltem és aludtam.