A héten volt egy éve, hogy itt vagyok. Nem láttam még olyan blogot, ahol ne írtak volna "évfordulós" bejegyzést, de megértem, valahogy az ember kényszert érez rá, hogy végiggondolja, mi történt az alatt az egy év alatt, ami alatt az addigi élete tökéletesen kifordult önmagából.
Fura, mert nem tűnik egy évnek, iszonyatosan gyorsan eltelt. Most, hogy visszaolvasom a blogot a kezdetektől, hogy mennyi kételyünk és félelmünk volt, amikor még csak terveztük ezt az egész nagy kalandot, még hihetetlenebbnek tűnik, hogy ennyi mindenen átmentünk ilyen rövid idő alatt. Az otthoni "nagy semmi"-ből, ha nem is a "minden"-be, de legalább is a "sokkal több"-be. Indulás előtt otthon nem is a nullán, hanem ha lehet ilyet mondani, akkor mínusz nyolcon voltunk. Ha nem tudjuk eladni a lakás teljes berendezését - már ami még megmaradt belőle - akkor nem is tudtunk volna nekivágni ennek az útnak, mert egyetlen fillér nem lett volna a kezünkben és még így is hatalmas bátorság - vagy inkább hatalmas elkeseredettség - kellett hozzá, hogy elkezdjük. Arról a mínusz nyolcról indultunk itt és most, egy évvel később azt mondhatom, hogy nyugodtan tudunk aludni. Keményen megdolgoztunk azért, amink most van, egyetlen szó nélkül, összeszorított fogakkal húztuk az igát heti 55-60 órában, ha kellett, de most már megtehetem, hogy azt mondjam, hogy bocsi, most nincs kedvem 33-nál többre a héten. Az év poénja, hogy most meg azért nem tehetem, mert annyira kevesen vagyunk a melóban, hogy mindenki szakadásig dolgozik, nem csak mi. De megtehetném. És ez jó érzés.
Van lakásunk, fél év alatt teljesen berendeztük, van munkánk, Ricsi, bármennyire is tiltakozik, hogy ő ugyan nem tud angolul és nem is fog szerinte megtanulni soha, ha azt mondom neki a McDonaldsban, hogy ha nem kéri ki magának a kaját, akkor nem eszik, mert én nem fogom, akkor duzzogva odamegy a pulthoz és eltársalog az eladóval. :) Vagy angolul nézi a Harry Pottert az iskolában és este lefekvéskor elmeséli, hogy mennyire más angolul, mert teljesen új értelmet kapott néhány dolog az eredeti nyelven hallgatva, valahogy "más szaga van a dolognak, anya". Hát igen. A dolgok, amik elvesznek a fordításban. Én évek óta tudom, ezért olvastam már otthon is évek óta angolul, ő most jött rá. :) Elhiszem, hogy még nem ért mindent rendesen, elhiszem, hogy az évvégi felmérőiben nagyon sok kérdést azért nem tudott megválaszolni, mert magát a kérdést nem értette meg, nem tudta lefordítani, de mindenből sikerült neki, és nem is a legrosszabb eredménnyel. Spanyolból például az övé lett a legjobb hallás utáni rész (mert több részre volt bontva, mint a nyelvvizsgák, olvasás, írás, hallás utáni, stb), pedig életében nem hallott spanyol szöveget pár hónappal ezelőttig, a többiek pedig évek óta tanulják. Elég nehéz átkonvertálni az eredményeket a magyar rendszerre, mert más. Nem számok és nem öt van belőlük. A*, A, B, C, D, E, F, G és U. E lett a legrosszabb eredménye, de még C is van köztük, úgyhogy én azt hiszem, hogy teljesítette az éves tervet, egy teljesen idegen nyelven közepes eredménnyel végezni nem olyan rossz.
Jobban szeretem az itteni rendszert, mint az otthonit, ha őszinte akarok lenni. Nagyon gyerek központú, nem azért büntetik őket, amit nem tudnak, hanem azért dícsérik, amit igen és én úgy látom a fiamon, hogy sokkal jobban hat rá, mint az otthoni egyesek és a szidások. Nem sokat tudott hozzászólni az iskolai munkához és mégis találtak rá okot, hogy megjutalmazzák, kapott évközben oklevelet azért, mert sikerült tíz pontot összeszednie órai munkával, vagy hogy milyen sokat haladt előre az angollal. Gyakorlatilag fillérekbe kerül, egy aláírás az iskola igazgatójától, egy az osztáylfőnökétől és a fiam boldogan jött haza az iskolából, ahová szeret(!) járni. Büszke az eredményeire, nem pedig szomorú, amiért "csak" közepes és borzasztóan motiválja, hogy észreveszik, amit csinál, és még többet akar tenni. Kint vannak a szobája falán ezek az oklevelek és nagyon örül nekik. Nem tudom, de valahogy nekem ez a hozzáállás sokkal szimpatikusabb, sokkal megfelelőbbnek tűnik a gyerekek számára.

A férjem is tökéletesen megérti és megérteti magát a munkahelyünkön. Nem igazán beszél, mert most van abban a szakaszban, hogy sokmindent megért már, de magától még nem mindig jutnak az eszébe a szavak, de azért így is mindig megmagyarázza, amit akar, és azzal sincs problémája, amit a betegek vagy a kollégák kérnek tőle. A betegeink is megszokták, megszerették, mert mindenki legalább pár hétig nálunk marad, van, aki hosszabb ideig is, és ők is tudják, hogy csak egyszerűen, tőmondatokban beszéljenek hozzá, és akkor mindent megért. Még azokkal az emberekkel is jóban van már, akik rendszeresen jönnek szórakoztatni a betegeket, mint a pasas, aki állatokkal jön havonta egyszer, hogy egy kicsit feldobja a benti légkört.

Szóval igen. Alakulunk. Amikor nekiindultunk, azt mondtuk, hogy adunk magunknak öt évet, hogy talpra álljunk, annyinak elégnek kell lenni. Nem kellett. Egy is elég volt... Olyan dolgokat szeretnénk már csak, ami tényleg luxus és megvagyunk nélküle, például egy autó. Tudnánk venni, van annyi félretett pénzünk, de még túl élénken él bennünk az otthoni "nincs" és nem merjük elkölteni az összeset. Még várunk egy kicsit, gyűjtünk hozzá még és majd akkor. De lesz! És nem kölcsönből, nem részletre, hanem a munkánkból megspórolt, félretett pénzünkből.
Nagyon nehéz volt, de túléltük. És megérte...