Nagyon régen nem írtam ide, valahogy nem igazán úgy alakultak a dolgok, ahogy szerettem - szerettük - volna. Na persze nem az angliai életünkkel kapcsolatban, azzal nincs semmi baj. Még mindig szeretünk itt lenni, még mindig szeretjük a munkánkat...
Inkább kezdem az elején. Pár éve megdagadt az egyik vádlim, mintha az izom nagyobbra nőtt volna egy kicsit azon az oldalon, mint a másikon. Nem volt vele semmi bajom. Aztán tavalyelőtt elkezdett furán viselkedni a lábam. Állandóan kiment a bokám, egy idő után nem tudtam magas sarkú cipőt felvenni, mert nem tudtam benne menni, simán leestem róla. Aztán a barátnőmmel Londonba indultunk egy színházi előadásra két éve és én úgy ébredtem reggel, amikor az állomásra indultam volna, hogy égett a bőröm a sípcsontom környékén, mintha leforráztam volna. Elmentünk Londonba, én végigkinlódtam három napot, hogy úgy fájt a lábam, azt hittem, hogy leszakad, főleg, amikor elfeküdtem. Ja, és voltak részek az alsó lábszáram bőrén, amit egyáltalán nem éreztem, teljesen érzéketlen volt. Hazajöttünk, háziorvos, beutaló gyógytornászhoz, mondván, hogy idegi tünetek, nézze meg a lábam. A gyógytornásznak nem tetszett, hogy ennyire gyenge a bokám, állandóan kifordul, a járásomat is befolyásolja, szóval újabb beutaló, most MRI-re. Három nap múlva hívtak a kórházból. Rosszindulatú daganat van a vádlimban, úgy tűnik, neuroszarkóma, egyfajta ideg daganat, ezért vannak az idegi tüneteim.
Nem mondom, hogy nem taglózott le a hír... Nem egészen erre számít az ember, ha gyógytornászhoz megy. Szerencsére olyan természetem van, hogy majd átugrom, ha odaérek, úgyhogy miután három napig sírtam a férjem vállán, összeszedtem magam és azt mondtam, hogy oké, lássuk, hogyan tovább, még élek.
A szarkóma team, aki foglalkozik ezzel a daganattal, a közeli megyeszékhely kórházában van, úgyhogy elkezdtünk Exeterbe járni. Vizsgálat vizsgálat után, biopsziák - szövettani mintavétel - többször is. Abból kiderült, hogy nem neuroszarkóma, "csak" sima, csak éppen annyira közel van az ideghez, hogy teljesen elnyomja. Végigmentem mindenen és azt mondtam, hogy eddig még soha semmit nem adtam fel, nem most fogom elkezdeni. Sugárkezelés öt hétig minden nap, hétfőtől péntekig, hétvégén dolgoztam. Szerencsére a főnökeim és a kollégáim mindenben segítettek, változtatták a beosztásomat, ahogy éppen szükség volt rá. A sugárkezeléstől nem változott semmit a daganat mérete, pedig elvileg ez a típus jól reagál rá, az esetek nagy részében jelentősen összemegy. Hát nekem nem. Úgyhogy előjegyeztek műtétre, megbeszéltünk mindent, hogy hogyan fogják eltávolítani, mi lesz utána, hogyan tovább. Hogy egy csomó izmot és egyebet el kell távolítani a lábamból, mert teljesen benőtt közéjük, ezért is nem látszott annyira kívülről, és hogy nagyon valószínű, hogy nem fog rendesen működni a lábam utána.
Egy héttel a műtét előtt, az utolsó megbeszélésen ért az újabb sokk. Az orvos közölte, hogy megtárgyalták az ügyemet, együtt az egész műtéti team, és úgy döntöttek, nem érdemes szétszedni a lábam apró darabokra, mert úgysem maradna belőle semmi normálisan funkcionáló darab, le kell amputálni. Combközépben... Őszintén? Se köpni, se nyelni nem tudtam. Egy hetet kaptam, hogy megpróbáljam bedolgozni a gondolatot. Mire végre nagynehezen túltettem magam rajta, két nappal a műtét előtt felhívtak, hogy megegyeztek egy londoni szarkóma specialistával, hogy megnézi a lábamat, hátha van jobb ötlete.
Összeszedtük a papírjaimat, irány London, a Royal Marsden klinika. Szerencsénk volt, egyik ismerősünk bevállalta a sofőr szerepét, ő hozott-vitt bennünket onnét kezdve, mert a férjem túl ideges volt, hogy órákon keresztül koncentráljon a vezetésre. London nem a szomszédban van, forgalomtól függően 8-10 óra kocsikázás oda-vissza. A látogatásaink eredménye az lett, hogy Londonban kaptam kemoterápiát ILP formájában. Röviden megfogalmazva egyszeri kemoterápiás kezelés egy négyórás műtét formájában, hatalmas adag gyógyszerrel, direktben a daganat környékére. Leszorították a lábam combtőben és a bokámnál, hogy máshova ne menjen a szervezetben a szer, mert toxikus adag, kipreparálták az ereket, hogy a lábam vérkeringését leválasszák a test többi részéről és egy pumpa keringette benne a vért a gyógyszerekkel együtt másfél órán keresztül. Utána mindent visszapakoltak a helyére. Két napig voltam az intenziven műtét után, mindenhonnét csövek lógtak belőlem, a combomon egy 25 centis vágás, de a műtét utáni reggelen, amikor jöttek a gyógytornászok, hogy "segítsenek kiülni az ágy szélére, mert fontos, hogy ne hagyjam el magam", én közöltem, hogy nekem bizony ki kell mennem a mosdóba, mert elegem van az ágytálból és látni sem akarom többet, és elindultam kifelé. Mindenkinek leesett az álla, hogy ilyen még nem fordult elő. Ja kérem, mondtam, eddig még soha nem adtam fel, nem most fogom elkezdeni...
Két nappal később hazamehettem. 10 hét múlva kontroll CT-k, természetesen a daganat abszolút nem értékelte az igyekezetünket és nem izgatta a dolog, hogy neki össze kellene menni, egyáltalán nem reagált erre sem, mint ahogy a sugárkezelésre sem. Nem maradt más hátra, mint nekimenni a műtétnek.
Idén áprilisban újra befeküdtem a Royal Marsdenbe. Covid-19 lezárások mindenhol, látogatás nincs, semmi nincs, senki se be, se ki. Még az a szerencse, hogy a Royal Marsden egy magánklinika, gyönyörű, szuper ellátással, szuper ételekkel, komoly, éttermet meghazudtoló étlappal. Ettem pizzát és hamburgert vacsorára, komplett angol reggelit kolbásszal, grillezett paradicsommal, gombával, satöbbivel. Azért lehettem ott, mert a kórház egyben világhírű rákkutató központ is, egész Európából fogadnak különleges eseteket kutatási célból és az én daganatom volt olyan kedves és letojta az összes kezelési formát, úgyhogy megfelelt a kritériumoknak. Szóval azért eltelt az idő egyedül is. És megint csak a "soha ne add fel" mentalitásomnak köszönhetem, hogy egy hét múlva hazaengedtek. Először is, majdnem ottmaradtam a műtőasztalon. Állítólag elkezdtem vérezni és alig tudták megfogni, majdnem két liter vért veszítettem, a végén ki kellett venni az egyik artériát a lábamból, hogy el tudják állítani a vérzést. Három zacskó vért kaptam, egyet közvetlenül a műtét után és még kettőt másnap, hogy egyáltalán fel tudjak kelni. El kellett távolítani az ideget a lábamból, ami a lábfejemet mozgatja, kivették a szárkapocs csontot, úgyhogy most már csak a sípcsontom van meg, lefaragták az összes izmot a lábam oldaláról, ettől aztán fele olyan vastag csak, mint a másik lábam. Amikor felébredtem, ott állt az orvosom a nővérrel és a gyógytornásszal az ágyam mellett és nagyon sajnálták, de többet nem fogok tudni normálisan járni, csak mankóval és mindenféle segédeszközzel, annyi mindent ki kellett szedni a lábamból. Na meg persze. Harmadik nap reggel nagyon lassan, de egyedül kimentem vécére és nem álltam meg azóta sem.
Sokminden történt még azóta. A szövettanból kiderült, hogy a daganat nem ment ugyan össze, de gyakorlatilag a 70 százaléka elhalt a kezelésektől, csak a közepében maradt élő szövet. Azt is megtudtuk, hogy annak ellenére, hogy a mérete miatt senki nem számított rá, de sikerült teljesen eltávolítani, mindenhol ép volt a metszetek széle. Nem megnyugtatóan, mert sok helyen csak 1-2 mm volt az egeszséges szövet körülötte a szükséges 1-1.5 centi helyett, de ne legyünk telhetetlenek, semmi nem maradt vissza. Műtét után egy hónappal teljesen szétesett a sebem, a sugárkezelés és a kemoterápia teljesen tönkretette a szöveteket. Újra műtét, újra szétszedték, akkora gödör volt a lábamban, hogy az öklöm belefért. Nem vicc, tényleg. Hónapokig jöttek minden nap a körzeti nővérek kötést cserélni, vákumos kezelést kaptam... Egy évig voltam itthon.
El sem hiszem azok után, amit a műtét után mondtak, de két hete visszamentem dolgozni. A lábamon sín van, ami megtartja a lábfejem, mert lóg, nincs ideg, ami irányítsa. Az alsó lábszáram fele csak a másiknak. A bőröm még mindig nem jött rendbe a kezelések után, hámlik, piros, rendszeresen begyullad. De itt vagyok, megvan a lábam, még ha nem is tökéletes, és élem az életem, ahogy eddig is. Több kell egy daganatnál, hogy én megadjam magam.
Most már csak az kell, hogy még négy év és négy hónapig így maradjon a dolog, hogy hivatalosan is gyógyultnak nyilvánítsanak. Addig is háromhavonta mellkas CT, rendszeres kontroll. És azon már nem is akadtam fenn, hogy augusztusban egy jókora darabot kikanyarítottak a karomból, mert az egyik anyajegyem meghülyült, és kiderült, hogy melanóma, bőrrák. Már meg sem hatott a dolog. Szerencsére legalább azzal nem kellett csinálni semmit azon kívül, hogy kivágták, mert korán elkaptam...
