Ritkulnak
a bejegyzések a blogon. Fura látni egy-egy alkalommal, amikor kinyitom
valamiért, hogy hetek telnek el anélkül, hogy ínék valamit. Pedig nem
arról van szó, hogy nem csinálunk semmit. Most is havonta legalább
egyszer elmegyünk Cockingtonba sétálni - megunhatatlan -, lemegyünk a
partra - nagyon szeretem -, holnap Brixhambe megyünk a hajóval, mert
régen voltunk, beülünk egy étterembe ebédelni vagy a Brody's-ba
reggelizni, ha bevásárlókörutat tartunk a belvárosban, csak mert ehhez
van kedvünk...
Szóval csinálunk most is dolgokat, csak éppen lassan, teljesen észrevétlenül a mindennapok részévé váltak. Nem érzek rá kényszert, hogy posztoljak róluk, mert már nem újdonság, nem készülnek világmegváltó, beállított családi fotók - megjegyzem nem is lehetne, mert a gyerek most már legtöbbször egy vállrándítással lerendezi, ha mondjuk neki, hogy mennénk valahova, úgyhogy többnyire Lacival ketten barangolunk. Azok a képek, amik készülnek, jó helyen vannak a telefonomon, úgyse tudja őket értékelni más, csak mi. Laci, amint a Brody's-ban kilóg a piritós a szájából, miközben két kézzel próbálja a sült paradicsomot visszabűvészkedni a tányérjára. A térdem, amint hanyatt fekve az egyik parti padon fényképeztem felfelé és a térdemen kívül csak a ragyogó kék ég és a pálmafák teteje látszik. Másnak nem fontos, én tudom, hogy enyhe napszúrást kaptam aznap és nagyon szarul voltam. :)) Szóval nekem emlék, de nem a blogra való dolgok.
Szóval csinálunk most is dolgokat, csak éppen lassan, teljesen észrevétlenül a mindennapok részévé váltak. Nem érzek rá kényszert, hogy posztoljak róluk, mert már nem újdonság, nem készülnek világmegváltó, beállított családi fotók - megjegyzem nem is lehetne, mert a gyerek most már legtöbbször egy vállrándítással lerendezi, ha mondjuk neki, hogy mennénk valahova, úgyhogy többnyire Lacival ketten barangolunk. Azok a képek, amik készülnek, jó helyen vannak a telefonomon, úgyse tudja őket értékelni más, csak mi. Laci, amint a Brody's-ban kilóg a piritós a szájából, miközben két kézzel próbálja a sült paradicsomot visszabűvészkedni a tányérjára. A térdem, amint hanyatt fekve az egyik parti padon fényképeztem felfelé és a térdemen kívül csak a ragyogó kék ég és a pálmafák teteje látszik. Másnak nem fontos, én tudom, hogy enyhe napszúrást kaptam aznap és nagyon szarul voltam. :)) Szóval nekem emlék, de nem a blogra való dolgok.
Apropó,
pálma. Virágzik. Hogy száradna le róluk az összes... Úgy látom, hogy ha
valaki allergiás, akkor allergiás, nem szabadul tőle. Magyarországon a
parlagfűre voltam az, de nagyon durván, asztmáig fokozva a dolgot, ami
itt nincs. Mikor kijöttem, július volt, nem sokkal a parlagfűszezon
kezdete előtt, úgyhogy készültem. Zyrtec hegyek, orrspray, minden, ami
kell, mondván ki tudja, itt mi van, van-e egyáltalán vagy be tudom-e
szerezni. Vártam, de elmaradt, semmi bajom nem volt, évtizedek óta
először. Boldog voltam, mert aki nem allergiás, az el sem tudja
képzelni, hogy ez mennyire szar, hiszen "csak" viszket a szemem, "csak"
kapar a torkom, "csak" folyik az orrom, minek nyavajgok? Borzalmas,
amikor az ember úgy érzi, hogy legszívesebben kinyomná a saját szemeit,
csak legyen már vége és közben még levegőt sem kap rendesen, mert mintha
vízzel lennének tele a hörgői. Mindegy, szóval elmúlt, eltűnt, pezsgőt
bontottam, konfettit szórtam. Következő év ugyanez, semmi nem volt.
Azóta észrevettem, hogy a pálma virágzásának idején, ilyenkor
május-június környékén, tüsszögtem kicsit, fújtam az orrom kicsit, de
nem volt vészes. Idén viszont más a helyzet. Kapar a torkom, csöpög az
orrom, ha nagyon tömény a virágpor, pálmafa közelében vagyok, akkor
levegőt is nehezen veszek. Két hete elmentünk moziba a barátnőmmel,
utána csaptunk egy görbe estét - persze csak szolidan - és mivel ő
lakott közelebb, úgy volt, hogy ott alszok. Az ablaka alatt áll egy
pálma a kertben. Éjjel egy órakor kénytelen voltam taxit hívni és
hazajönni, mert már alig kaptam levegőt...
Hagyományos parlagfű allergiámat exotikus pálma-virágpor allergiára cserélném, ráfizetéssel. Na ja...
Közben
kétszer is voltam otthon az év eleje óta, szépen-lassan halad a
fogászat projekt, de most egy kis kényszerpihenő lesz, mert elfogyott a
szabim. A magyarországi út miatt voltam két hetet az év elején, két
hetet most nem régen, két hét még félre van téve a nyári szabinkra
július végén, aztán még maradnak itt-ott egy-egy hetek elosztva az év
hátralévő részére. De azok már nem elegek arra, ami még hátravan a
számban, mert ez lesz a legkomolyabb része a kezelésnek. Szóval most
szünet.
Az
unokaöcsém közben hatalmasat nőtt. A húgom szerintem titokban zsenit
nevel, mert Örs másfél éves volt, amikor otthon voltam, de semmit nem
csinál félgőzzel. Teljes mondatokat mond, amit nem kéne másfél évesen;
úgy döntött, hogy szobatiszta lesz, mert milyen égő már pelenkába
pisilni másfél évesen - és nem viccelek, magától kezdte el használni a
bilit, ami elő volt, senki nem tett érte semmit; simán kirakja a 3-4
éveseknek való kirakókat... Már várom, mikor csörög rám a húgom
Skype-on, hogy képzeljem el, a gyerek stikában megtanult olvasni, csak
mert ahhoz volt kedve. :))
Változások
is lesznek július végén, hogy jó vagy kevésbé jó irányba, majd elválik.
Bezárják az osztályt, ahol dolgozom. Az egészségügy itt is ugyanúgy
zabálja a pénzt, mint otthon, csak kicsit jobban bírja még a strapát a
rendszer. Így próbál pénzt spórolni a kórház. Senkit nem küldenek el,
csak áthelyeznek bennünket máshová, úgyhogy a munkám nincs veszélyben,
csak senki nem tudja még, hogy ki melyik osztályra kerül majd. Vannak
olyanok, amit a hátam közepébe se kívánok, de meglátjuk, mi sül ki
belőle. Ráadásul szétrobbantják ezzel a kórház legjobb csapatát. Nem én
mondom, hanem azok, akik helyettesíteni jönnek hozzánk. Nagyon
összeszokott társaság voltunk, szerettek velünk dolgozni az emberek.
Sajnálom, hogy vége.
Ja,
a januári autó összetörésből tegnap megkaptuk az első részösszeget a
biztosítótól. A pasi, aki a kárt okozta, még így is tiltakozik, hogy
jogi útra tereltük az ügyet és a biztonsági kamera felvétele bizonyítja,
hogy ő volt a hibás. Hülye. Hagyd magad, előbb szabadulsz. De ő
tudja... Mi meg ráérünk. :)